I. A munkanap nagysága és a munka intenzitása állandó (adott), a munka termelőereje változó
II. A munkanap állandó, a munka termelőereje állandó, a munka intenzitása változó
III. A munka termelőereje és intenzitása állandó, a munkanap változó
IV. Egyidejű változások a munka tartamában, termelőerejében és intenzitásában

A munkaerő értékét az átlagmunkás szokásszerűen szükséges létfenntartási eszközeinek értéke határozza meg. E létfenntartási eszközök tömege, bár formájuk változhat, egy meghatározott társadalom meghatározott korszakában adott, és ezért állandó nagyságként kell kezelni. Ami változik, az az értéke ennek a tömegnek. Két másik tényező is közrejátszik a munkaerő értékmeghatározásában. Egyrészt a munkaerő kifejlesztési költségei, amelyek a termelési móddal változnak, másrészt természeti különbözősége, hogy férfi-e vagy nő, érett-e vagy éretlen. E különböző munkaerők elhasználása, amelyet megint a termelési mód szab meg, nagy különbséget tesz a munkáscsalád újratermelési költségeiben és a felnőtt férfimunkás értékében. Mindkét tényezőt mégis kizárjuk a következő vizsgálatnál.¹

Feltesszük, 1. hogy az árukat értékükön adják el, 2. hogy a munkaerő ára, bár alkalmilag értéke fölé emelkedik, de ez alá sohasem csökken.

Ha ezt egyszer feltettük, kiderült, hogy a munkaerő árának és az értéktöbbletnek relatív nagyságát három körülmény szabja meg: 1. a munkanap hossza vagyis a munka extenzív nagysága; 2. a munka normális intenzitása vagyis intenzív nagysága, úgy, hogy meghatározott idő alatt meghatározott munkamennyiséget fejtenek ki; 3. végül a munka termelőereje, úgy, hogy a termelési feltételek fejlettségi fokától függően ugyanakkora mennyiségű munka ugyanannyi idő alatt nagyobb vagy kisebb mennyiségű terméket szolgáltat. Nyilvánvalóan igen különböző kombinációk lehetségesek, aszerint, hogy a három tényező közül az egyik állandó és kettő változó, vagy két tényező állandó és egy változó, vagy végül mind a három egyidejűleg változó. E kombinációkat még az is megsokszorozza, hogy különböző tényezők egyidejű változása esetén a változás nagysága és iránya különböző lehet. A következőkben csak a fő kombinációkat ábrázoljuk.

E feltételezés mellett a munkaerő értékét és az értéktöbbletet három törvény határozza meg.

Először: az adott nagyságú munkanap mindig ugyanabban az értéktermékben fejeződik ki, bárhogyan változik is a munka termelékenysége, vele a terméktömeg és ezért az egyes áru ára.

Egy tizenkétórás munkanap értékterméke például 6 sh., noha a termelt használati értékek tömege a munka termelőerejével változik, tehát a 6 sh. érték több vagy kevesebb árura oszlik el.

Másodszor: a munkaerő értéke és az értéktöbblet egymással ellenkező irányban változik. A munka termelőerejének változása, növekedése vagy csökkenése, fordított irányban hat a munkaerő értékére és egyenes irányban az értéktöbbletre.

A tizenkétórás munkanap értékterméke állandó nagyság, például 6 sh. Ez az állandó nagyság egyenlő az értéktöbblet összegével plusz a munkaerő értékével, amelyet a munkás egyenértékkel helyettesít. Magától értetődő, hogy egy állandó nagyság két része közül egyik sem növekedhet anélkül, hogy a másik ne csökkenjen. A munkaerő értéke nem emelkedhet 3 sh.-ről 4-re anélkül, hogy az értéktöbblet 3 sh.-ről 2-re ne süllyedjen, és az értéktöbblet nem emelkedhet 3-ról 4 sh.-re anélkül, hogy a munkaerő értéke 3 sh.-ről 2-re ne süllyedjen. E körülmények között tehát sem a munkaerő értékének, sem az értéktöbbletnek abszolút nagysága nem változhat relatív, vagyis viszonylagos nagyságaik egyidejű változása nélkül. Lehetetlen, hogy egyidejűleg süllyedjenek, illetve emelkedjenek.

A munkaerő értéke továbbá nem süllyedhet, tehát az értéktöbblet nem emelkedhet anélkül, hogy a munka termelőereje ne emelkednék, például a fenti esetben a munkaerő értéke nem süllyedhet 3-ról 2 sh.-re anélkül, hogy a munka megnövekedett termelőereje meg ne engedné, hogy 4 óra alatt ugyanakkora tömegű létfenntartási eszközt termeljenek, amekkorának termeléséhez azelőtt 6 órára volt szükség. Megfordítva, a munkaerő értéke nem emelkedhet 3-ról 4 sh.-re anélkül, hogy a munka termelőereje ne süllyedne, tehát hogy ne 8 óra legyen szükséges ugyanakkora tömeg létfenntartási eszköz megtermeléséhez, amekkorához korábban 6 óra elegendő volt. Ebből következik, hogy a munka termelékenységének növekedése csökkenti a munkaerő értékét [megkönnyíti a munkaerő értékének „kitermelését“] és ezzel növeli az értéktöbbletet, míg megfordítva, a termelékenység csökkenése növeli a munkaerő értékét [megnehezíti a munkaerő értékének „kitermelését“] és csökkenti az értéktöbbletet.

E törvény megformulázásánál egy körülmény elkerülte Ricardo figyelmét: bár a változás az értéktöbblet, illetve a többletmunka nagyságában fordított változást szab meg a munkaerő értékének, illetve a szükséges munkának a nagyságában, ebből semmiképpen sem következik, hogy ugyanabban az arányban változnak. Ugyanazzal a nagysággal növekednek vagy csökkennek. Az az arány azonban, melyben az értékterméknek, illetve a munkanapnak mindegyik része nő vagy csökken, az eredeti megosztástól függ, amely a munka termelőerejében történt változás előtt volt meg. Ha a munkaerő értéke 4 sh., illetve a szükséges munkaidő 8 óra volt, az értéktöbblet 2 sh., illetve a többletmunka 4 óra, és ha a munka megnövekedett termelőereje következtében a munkaerő értéke 3 sh.-re, illetve a szükséges munka 6 órára süllyed, akkor az értéktöbblet 3 sh.-re, illetve a többletmunka 6 órára emelkedik. Ugyanaz a 2 órányi, illetve 1 sh.-nyi nagyság az, amelyet ott hozzátesznek, itt elvesznek. De az aránylagos nagyságváltozás a két oldalon különböző. Míg a munkaerő értéke 4 sh.-ről 3-ra, tehát 1/4-ével, vagyis 25%-kal süllyed, az értéktöbblet 2 sh.-ről 3-ra, tehát 1/2-ével, vagyis 50%-kal emelkedik. Ebből következik, hogy az értéktöbblet aránylagos növekedése vagy csökkenése, a munka termelőerejének adott változása következtében, annál nagyobb, minél kisebb, és annál kisebb, minél nagyobb volt eredetileg a munkanapnak az a része, amely értéktöbbletben fejeződik ki.

Harmadszor: az értéktöbblet növekedése vagy csökkenése mindig következménye és sohasem oka a munkaerő értéke megfelelő csökkenésének és növekedésének.²

Minthogy a munkanap állandó nagyságú, és állandó értéknagyságban fejeződik ki, minthogy az értéktöbblet minden nagyságváltozásának a munkaerő értékének fordított nagyságváltozása felel meg, és minthogy a munkaerő értéke csak a munka termelőerejének változásával változhat — e feltételek között nyilvánvalóan következik, hogy az értéktöbblet minden nagyságváltozása a munkaerő értékének fordított nagyságváltozásából fakad. Ezért ha azt láttuk, hogy a munkaerő értékének és az értéktöbbletnek semmilyen abszolút nagyságváltozása nem lehetséges relatív nagyságaik változása nélkül, akkor most az következik, hogy relatív értéknagyságaik semmilyen változása nem lehetséges a munkaerő abszolút értéknagyságának változása nélkül.

A harmadik törvény szerint az értéktöbblet nagyságváltozása feltételezi a munkaerő értékének a munka termelőerejében történt változás okozta mozgását. E változás határa a munkaerő új értékhatára révén adott. Történhetnek azonban, még ha a körülmények engedik is hatni a törvényt, közbenső mozgások. Ha például a munka megnövekedett termelőereje következtében a munkaerő értéke 4 sh.-ről 3-ra, illetve a szükséges munkaidő 8 óráról 6-ra esik, akkor, meglehet, a munkaerő ára csak 3 sh. 8 d.-re, 3 sh. 6 d.-re, 3 sh. 2 d.-re stb. esik, és az értéktöbblet ezért csak 3 sh. 4 d.-re, 3 sh. 6 d.-re, 3 sh. 10 d.-re stb. emelkedik. A foka az esésnek, amelynek alsó határa 3 sh., attól a relatív súlytól függ, amelyet az egyik oldalon a tőke nyomása, a másik oldalon a munkások ellenállása a mérleg serpenyőjébe vet.

A munkaerő értékét meghatározott mennyiségű létfenntartási eszköz értéke határozza meg. Ami a munka termelőerejével változik, az az értéke ezeknek a létfenntartási eszközöknek, nem a tömegük. A tömeg maga, a munka fokozódó termelőereje esetén, a munkás és a tőkés számára egyidejűleg és ugyanabban az arányban nőhet, a munkaerő ára és az értéktöbblet nagyságviszonyának bármilyen változása nélkül. Ha a munkaerő eredeti értéke 3 sh. és a szükséges munkaidő 6 óra, ha az értéktöbblet ugyancsak 3 sh., illetve a többletmunka szintén 6 óra, akkor a munka termelőerejének megkettőződése, a munkanap változatlan megoszlása esetén, a munkaerő árát és az értéktöbbletet változatlanul hagyná. Csakhogy mindegyikük kétszer annyi, de viszonylag olcsóbbá lett használati értékben testesülne meg. Ámbár a munkaerő ára változatlan lenne, mégis értéke fölé emelkednék. Ha a munkaerő ára esne, de nem az új értéke által adott 1½ sh. alsó határig, hanem 2 sh. 10 d.-re, 2 sh. 6 d.-re stb., akkor ez az eső ár még mindig növekvő tömegű létfenntartási eszközt képviselne. A munkaerő ára így a munka termelőerejének fokozódása esetén állandóan eshetne, a munkás létfenntartási eszközei tömegének egyidejű, folytonos növekedése mellett. Relatíve azonban, azaz az értéktöbblethez képest, a munkaerő értéke állandóan süllyedne, tehát a munkás és a tőkés élethelyzete közti szakadék szélesednék.³

Ricardo volt az első, aki a fent felállított három törvényt szigorúan megformulázta. Ábrázolásának hiányosságai, 1. hogy azokat a különös feltételeket, amelyek között e törvények érvényesek, a tőkés termelés maguktól értetődő, általános és kizárólagos feltételeinek tekinti. Nem ismer változást, sem a munkanap hosszában, sem a munka intenzitásában, úgyhogy számára a munka termelékenysége önmagától az egyetlen változó tényezővé lesz; 2. de — és ez még sokkal nagyobb mértékben meghamisítja elemzését — éppúgy, mint a többi közgazdász, sem vizsgálta soha az értéktöbbletet mint olyant, azaz függetlenül egyes-különös formáitól, mint amilyen a profit, a földjáradék stb. Ezért az értéktöbblet rátájának törvényeit közvetlenül összekeveri a profitráta törvényeivel. Mint már mondtuk, a profitráta az értéktöbbletnek az előlegezett össztőkéhez való aránya, míg az értéktöbbletráta az értéktöbbletnek e tőke pusztán változó részéhez való aránya. Tegyük fel, hogy egy 500 £-nyi tőke (C) megoszlik nyersanyagokra, munkaeszközökre stb. együttesen 400 £ értékben (c), és 100 £ munkabérre (v); hogy továbbá az értéktöbblet = 100 £ (m). Akkor az értéktöbbletráta m/v = 100 £/100 £ = 100%. De a profitráta m/C = 100 £/500 £ = 20%. Ezenkívül világos, hogy a profitráta függhet olyan körülményektől, amelyek az értéktöbbletrátára semmiképpen sem hatnak. Később, ez írás harmadik könyvében be fogom bizonyítani, hogy ugyanaz az értéktöbbletráta a legkülönbözőbb profitrátákban, és különböző értéktöbbletráták, meghatározott körülmények között, ugyanabban a profitrátában fejeződhetnek ki.

A munka növekvő intenzitása feltételezi több munka kifejtését ugyanabban az időközben. Az intenzívebb munkanap ezért több termékben testesül meg, mint az egyenlő óraszámú kevésbé intenzív munkanap. Persze fokozódott termelőerő esetén ugyanaz a munkanap is több terméket szolgáltat. De az utóbbi esetben az egyes termék értéke süllyed, mert kevesebb munkába kerül, mint azelőtt, az előbbi esetben változatlan marad, mert a termék továbbra is ugyanannyi munkába kerül. A termékek száma itt áruk esése nélkül növekedik. Számukkal árösszegük nő, míg amott ugyanaz az értékösszeg csak megnagyobbodott terméktömegben fejeződik ki. Változatlan óraszám esetén tehát az intenzívebb munkanap magasabb értéktermékben testesül meg, tehát, a pénz változatlan értéke esetén, több pénzben. Értékterméke aszerint változik, hogy intenzitása mennyire tér el a társadalmi normálfoktól. Ugyanaz a munkanap tehát nem állandó értéktermékben fejeződik ki, mint azelőtt, hanem változóban, az intenzívebb tizenkétórás munkanap például 7 sh.-ben, 8 sh.-ben stb., nem pedig 6 sh.-ben, mint a szokásos intenzitású tizenkétórás munkanap. Világos: ha a munkanap értékterméke változik, mondjuk 6 sh.-ről 8-ra, akkor ennek az értékterméknek mindkét része, a munkaerő ára és az értéktöbblet, egyidejűleg nőhet, akár egyenlő, akár egyenlőtlen mértékben. Mindkettő, a munkaerő ára és az értéktöbblet, ugyanabban az időben 3 sh.-ről 4 sh.-re nőhet, ha az értéktermék 6 sh.-ről 8-ra emelkedik. A munkaerő áremelkedése itt nem foglalja szükségképpen magába árának értéke fölé való emelkedését. Megfordítva, lehetséges, hogy árának értéke alá való esése kíséri. Ez történik mindig, amikor a munkaerő áremelkedése nem egyenlíti ki meggyorsult kopását.

Tudjuk, hogy, átmeneti kivételekkel, a munka termelékenységének változása csak akkor idéz elő változást a munkaerő értéknagyságában és ezért az értéktöbblet nagyságában, ha az érintett iparágak termékei a munkás szokásszerű fogyasztásába belekerülnek. Ez a korlát itt elesik. Akár extenzíve, akár intenzíve változik a munka nagysága, nagyságváltozásának megfelel egy változás értékterméke nagyságában, függetlenül a cikk természetétől, amelyben ez az érték megtestesül.

Ha a munka intenzitása valamennyi iparágban egyidejűleg és egyenlően fokozódnék, akkor az új, magasabb intenzitási fok szokásos társadalmi normálfokká válnék és ezért nem számítana többé extenzív nagyságnak. Mindazonáltal a munka átlagos intenzitási fokai különböző nemzeteknél még akkor is különbözők maradnának és ezért módosítanák az értéktörvény alkalmazását különböző nemzeti munkanapokra. Az egyik nemzet intenzívebb munkanapja nagyobb pénzkifejezésben testesül meg, mint a többiek kevésbé intenzív munkanapja.⁴

A munkanap két irányban változhat. Megrövidíthető vagy meghosszabbítható.

1. A munkanap megrövidítése az adott feltételek — azaz a munka változatlan termelőereje és intenzitása — között a munkaerő értékét és ezért a szükséges munkaidőt változatlanul hagyja. Megrövidíti a többletmunkát és az értéktöbbletet. Az utóbbinak abszolút nagyságával csökken relatív nagysága, azaz a munkaerő változatlan értéknagyságához viszonyított nagysága is. A tőkés csak a munkaerő árának értéke alá nyomása révén kártalaníthatná magát.

A munkanap megrövidítése ellen hangoztatott valamennyi hagyományos szólam abból indul ki, hogy a jelenség az itt előfeltételezett körülmények között megy végbe, holott a valóságban megfordítva, a munka termelékenységében és intenzitásában való változások vagy megelőzik a munkanap megrövidítését, vagy azt közvetlenül követik.⁵

2. A munkanap meghosszabbítása: Tegyük fel, hogy a szükséges munkaidő 6 óra, illetve a munkaerő értéke 3 sh., ugyanígy a többletmunka 6 óra és az értéktöbblet 3 sh. A teljes munkanap akkor 12 óra, és 6 sh. értéktermékben fejeződik ki. Ha a munkanapot 2 órával meghosszabbítják és a munkaerő ára változatlan, akkor az értéktöbblet abszolút nagyságával nő relatív nagysága. Ámbár a munkaerő értéknagysága abszolúte változatlan marad, relatíve esik. Az I. feltételei között a munkaerő relatív értéknagysága nem változhatott abszolút nagyságának változása nélkül. Itt, ellenkezőleg, a munkaerő értékének relatív nagyságváltozása az értéktöbblet abszolút nagyságváltozásának az eredménye.

Minthogy az értéktermék, amelyben a munkanap kifejeződik, ennek meghosszabbításával nő, a munkaerő ára és az értéktöbblet egyidejűleg nőhet, akár egyenlő, akár egyenlőtlen növekménnyel. Ez az egyidejű növekedés tehát két esetben lehetséges, a munkanap abszolút meghosszabbítása esetén, és, a munka növekvő intenzitása esetén, ilyen meghosszabbítás nélkül.

Meghosszabbított munkanap esetén a munkaerő ára értéke alá süllyedhet, ámbár névlegesen változatlan marad vagy éppen emelkedik. A munkaerő napi értékét ugyanis — mint emlékezünk — normális átlagtartama vagyis a munkás normális életperiódusa alapján, és életszubsztanciának mozgássá való megfelelő, normális, az emberi természethez mért átalakítása alapján becsülik fel.⁶ Egy bizonyos pontig a munkaerőnek a munkanap meghosszabbításától elválaszthatatlan nagyobb kopása nagyobb pótlással kiegyenlíthető. Ezen a ponton túl a kopás mértani haladványban nő, s egyszersmind a munkaerő valamennyi normális újratermelési és tevékenységi feltétele szétrombolódik. A munkaerő ára és kizsákmányolási foka megszűnnek összemérhető nagyságok lenni.

Itt nyilvánvalóan nagyszámú kombináció lehetséges. Két-két tényező változhat és egy állandó maradhat, vagy mind a három egyidejűleg változhat. Változhatnak egyenlő vagy egyenlőtlen mértékben, ugyanazon vagy ellenkező irányban, változásaik ezért részben vagy egészen megsemmisítik egymást. Mindazonáltal valamennyi lehetséges eset az I., II. és III. alatt adott útmutatások nyomán könnyen elemezhető. Minden lehetséges kombináció eredményét megkapjuk, ha sorjában egy-egy tényezőt változónak és a többit egyelőre állandónak kezeljük. Ezért itt már csak röviden megemlítünk két fontos esetet.

1. A munka csökkenő termelőereje a munkanap egyidejű meghosszabbítása mellett:

Amikor itt a munka csökkenő termelőerejéről beszélünk, olyan munkaágakról van szó, melyeknek termékei a munkaerő értékét meghatározzák, tehát például a munkának a talaj növekvő terméketlensége és a talaj termékeinek megfelelő drágulása következtében csökkenő termelőerejéről. Tegyük fel, hogy a munkanap tizenkétórás, értékterméke 6 sh., amelyből a fele a munkaerő értékét pótolja, a másik fele értéktöbbletet alkot. A munkanap tehát 6 óra szükséges munkára és 6 óra többletmunkára hasad szét. Tegyük fel, hogy a talaj termékeinek drágulása következtében a munkaerő értéke 3-ról 4 sh.-re, tehát a szükséges munkaidő 6-ról 8 órára emelkedik. Ha a munkanap változatlan marad, akkor a többletmunka 6-ról 4 órára, az értéktöbblet 3-ról 2 sh.-re esik. Ha a munkanapot 2 órával meghosszabbítják, tehát 12-ről 14 órára, akkor a többletmunka 6 óra, az értéktöbblet 3 sh. marad, de nagysága a munkaerő értékéhez képest, amelyet a szükséges munka mér, csökken. Ha a munkanapot 4 órával hosszabbítják meg, 12-ről 16 órára, akkor az értéktöbbletnek és a munkaerő értékének, a többletmunkának és a szükséges munkának aránylagos nagyságai változatlanok maradnak, de az értéktöbblet abszolút nagysága 3-ról 4 sh.-re, a többletmunkáé 6-ról 8 munkaórára, tehát 1/3-dal, vagyis 33 [és] 1/3 %-kal nő. A munka csökkenő termelőereje és a munkanap egyidejű meghosszabbítása esetén tehát az értéktöbblet abszolút nagysága változatlan maradhat, míg aránylagos nagysága csökken; aránylagos nagysága változatlan maradhat, míg abszolút nagysága nő, és — a meghosszabbítás mértéke szerint — mindkettő nőhet.

Az 1799-től 1815-ig terjedő időközben a létfenntartási eszközök emelkedő árai Angliában névleges béremelkedést idéztek elő, bár a valóságos, létfenntartási eszközökben kifejezett munkabérek estek. Ebből West és Ricardo arra következtettek, hogy a földművelő munka termelékenységének csökkenése az értéktöbbletráta esését okozta, és ezt a csak képzeletükben érvényes feltevést kiindulópontjává tették a munkabér, profit és földjáradék relatív nagyságviszonyára vonatkozó fontos elemzéseknek. Hála azonban a munka fokozott intenzitásának és a munkaidő kikényszerített meghosszabbításának, az értéktöbblet akkoriban abszolúte és relatíve nőtt. Ez volt az az időszak, amelyben a munkanap mértéktelen meghosszabbítása polgárjogot nyert,⁷ az az időszak, amelyet speciálisan jellemez az egyik oldalon a tőkének, a másikon a pauperizmusnak meggyorsult növekedése.⁸

2. A munka növekvő intenzitása és termelőereje a munkanap egyidejű megrövidítése mellett:

A munka fokozott termelőereje és növekvő intenzitása egy vonatkozásban egyformán hat. Mindkettő megnöveli az egyes időszakokban elért terméktömeget. Mindkettő megrövidíti tehát a munkanapnak azt a részét, amely a munkásnak létfenntartási eszközei, illetve egyenértékűk megtermeléséhez kell. A munkanap abszolút minimális határát egyáltalában ez a szükséges, de összehúzódásra képes alkotórésze képezi. Ha az egész munkanap erre zsugorodnék össze, akkor eltűnnék a többletmunka, ami a tőke uralma alatt lehetetlen. A tőkés termelési forma kiküszöbölése megengedi, hogy a munkanapot a szükséges munkára korlátozzák. Mindazonáltal az utóbbi — különben változatlan körülmények között — kitágulna. Egyrészt, mert a munkás életfeltételei gazdagabbak és életigényei nagyobbak lennének. Másrészt, a mostani többletmunka egy része a szükséges munkához számítana, tudniillik az a munka, amely egy társadalmi tartalék- és felhalmozási alap létrehozásához szükséges.

Minél jobban nő a munka termelőereje, annál jobban meg lehet a munkanapot rövidíteni, és minél jobban megrövidítik a munkanapot, annál jobban nőhet a munka intenzitása. Társadalmilag tekintve a munka termelékenysége gazdaságosságával is nő. Ez nemcsak a termelési eszközök gazdaságosabbá tételét foglalja magában, hanem minden haszontalan munka elkerülését is. Jóllehet a tőkés termelési mód minden egyéni vállalkozásban gazdaságosságot kényszerít ki, anarchikus konkurrencia-rendszere a társadalmi termelési eszközök és munkaerők legmértéktelenebb eltékozlását hozza létre, nem beszélve számtalan most nélkülözhetetlen, de önmagában véve felesleges funkcióról.

Ha a munka intenzitása és termelőereje adott, akkor a társadalmi munkanapnak az anyagi termeléshez szükséges része annál rövidebb, az egyének szabad, szellemi és társadalmi tevékenysége számára meghódított időrész tehát annál nagyobb, mmél egyenletesebben oszlik el a munka a társadalom valamennyi munkaképes tagja között, minél kevésbé tudja egy társadalmi réteg a munka természeti szükségességét önmagáról elhárítani és egy másik rétegre hárítani. A munkanap megrövidítésének abszolút határa ebben az irányban a munka általánossá válása. A tőkés társadalomban azáltal termelnek szabadidőt egy osztály számára, hogy a tömegek egész életidejét munkaidővé változtatják át.

¹ A 281. [nálunk 297 298.] oldalon tárgyalt eset itt természetesen szintén ki van zárva. {Jegyzet a 3. kiadáshoz. — F. E.}
²Ehhez a harmadik törvényhez MacCulloch többek között azt az ízetlen pótlást tette, hogy az értéktöbblet a munkaerő értékének esése nélkül emelkedhet olyan adók eltörlése révén, amelyeket a tőkésnek azelőtt fizetnie kellett. Az ilyen adók eltörlése abszolúte semmit nem változtat azon az értéktöbblet-mennyiségen, amelyet az ipari tőkés elsőkézből kiszív a munkásból. Ez csak az arányt változtatja meg, amelyben az értéktöbbletet a saját zsebébe dugja vagy harmadik személyekkel megosztani kénytelen. Mit sem változtat tehát a munkaerő értéke és az értéktöbblet közötti viszonyon. MacCulloch kivétele tehát csak azt bizonyítja, hogy félreértette a szabályt — olyan baleset ez, amely Ricardo vulgarizálása közben éppoly gyakran esik meg vele, mint J. B. Sayvel A. Smith vulgarizálása közben.
³„Ha változás következik be az ipar termelékenységében, és adott mennyiségű munkával és tőkével többet illetve kevesebbet termelnek, akkor a bér aránya szembeszökően változhat, míg az a mennyiség, amelyet ez az arány képvisel, ugyanaz marad, vagy a mennyiség változhat, míg az arány ugyanaz marad.” („Outlines of Political Economy etc.”, 67. old.)
⁴„Egyenlő körülmények között az angol gyáros adott idő alatt tetemesen nagyobb összegű munkát tud kihozni, mint egy külföldi gyáros, annyit, hogy ellensúlyozza a munkanapok különbségét az itteni heti 60 óra és a másutt szokásos 72—80 között.” („Reports of Insp. of Fact, for 31 st Oct. 1855”, 65. old.) A munkanap nagyobb törvényes megrövidítése a kontinentális gyárakban, ez lenne a legcsalhatatlanabb eszköz ennek a kontinentális és az angol munkaóra közötti különbségnek a csökkentésére.
⁵„Vannak kiegyenlítő körülmények [...] amelyeket a tízórás törvény működése hozott napfényre.” („Reports of Insp. of Fact, for 31st October 1848”, 7. old.)
⁶„Az a munkamennyiség, amelyet egy ember 24 óra folyamán teljesített, megközelítően meghatározható azon kémiai változások vizsgálata révén, amelyek testében végbementek, mivel a változott formák az anyagban mutatják a dinamikai erő előbbi kifejtését.” (Grove: „On the Correlation of Physical Forces”)
⁷ „Gabona és munka ritkán menetelnek egészen egymás mellett; de van egy nyilvánvaló határ, amelyen túl nem választhatók szét. Ami a dolgozó osztályoknak a drágaság időszakaiban — ezek idézik elő a tanúvallomásokban” (ti. az 1814—45-ös parlamenti vizsgáló bizottságok előtt) „említett bércsökkenést — tett rendkívüli erőfeszítéseit illeti, ezek igen dicséretesek az egyénekre nézve és bizonyára kedveznek a tőke növekedésének. De egyetlen humánus ember sem kívánhatja, hogy ezek állandóan és lankadatlanul folytatódjanak. Igen csodálatraméltóak mint időleges segítség, de ha állandóan működnének, akkor hatásuk hasonló lenne, mint ha egy ország népességét táplálékának legvégső határáig hajtanák.” (Malthus: „Inquiry into the Nature and Progress of Rent”, London 1815, 48. old., jegyzet) Malthus becsületére válik, hogy a munkanapnak röpiratában más helyen is közvetlenül megtárgyalt meghosszabbítását hangsúlyozza, míg Ricardo és mások, a legkiáltóbb tényekkel szemben, valamennyi vizsgálatuk alapjává a munkanap állandó nagyságát tették. De a konzervatív érdekek, melyeknek Malthus szolgája volt, megakadályozták őt annak átlátásában, hogy a munkanap mértéktelen meghosszabbítása, a gépi berendezés rendkívüli kifejlődésével és a női és gyermekmunka kiaknázásával együtt, a munkásosztály egy nagy részét „létszámfelettivé” kellett hogy tegye, nevezetesen mihelyt a háborús kereslet és a világpiac angol monopóliuma megszűnt. Természetesen sokkal kényelmesebb volt és az uralkodó osztályok érdekeinek, amelyeket Malthus valódi papi módon bálványoz, sokkal megfelelőbb, ezt a „túlnépesedést” a természet örök törvényeiből, mint a tőkés termelés csak történelmi természeti törvényeiből magyarázni.
⁸ „A tőke háború alatti megnövekedésének egyik fo oka a dolgozó osztályok nagyobb erőfeszítéseiből és talán nagyobb nélkülözéseiből eredt, mely osztályok minden társadalomban a legnépesebbek. Több nő és gyermek volt kénytelen, a szűkös körülmények miatt, fáradságos foglalatosságot vállalni; és a régebbi munkások, ugyanebből az okból, rákényszerültek, hogy idejük nagyobb részét szenteljék a termelés növelésének.” („Essays on Political Economy, in which are illustrated the Principal Causes of the Present National Distress", London 1830, 248. old.)

Tizenhatodik fejezet — Különböző formulák az értéktöbblet rátájára

Tartalomjegyzék