Bármilyen is a termelési folyamat társadalmi formája, a folyamatnak folytonosnak kell lennie, vagyis periodikusan újra meg újra ugyanazokon a stádiumokon kell áthaladnia. Ahogyan egy társadalom nem hagyhatja abba a fogyasztást, ugyanúgy nem hagyhatja abba a termelést sem. Ezért minden társadalmi termelési folyamat, folytonos összefüggésben és megújulásának szüntelen folyamában vizsgálva, egyúttal újratermelési folyamat is.

A termelés feltételei egyúttal az újratermelés feltételei. Egyetlen társadalom sem tud folytonosan termelni, azaz újratermelni anélkül, hogy termékeinek egy részét folytonosan vissza ne változtassa termelési eszközökké, vagyis az új termelés elemeivé. Egyébként változatlan körülmények között egy társadalom csak úgy termelheti újra ugyanazon a szinten, illetve tarthatja fenn gazdagságát, ha például az év folyamán elhasznált termelési eszközöket, azaz munkaeszközöket, nyersanyagokat és segédanyagokat in natura [természetben] új példányok egyenlő mennyiségével pótolja, amelyet az évi terméktömegről leválasztanak és újból bekebeleznek a termelési folyamatba. Az évi termék egy meghatározott mennyisége tehát a termelést illeti. Minthogy ez a mennyiség eleve a termelő fogyasztásra van szánva, többnyire olyan természeti formákban létezik, amelyek az egyéni fogyasztást önmaguktól kizárják.

Ha a termelésnek tőkés formája van, akkor ugyanilyen formája van az újratermelésnek is. Ahogyan a tőkés termelési módban a munkafolyamat csak az értékesítési folyamat eszközeként jelenik meg, ugyanúgy az újratermelés is csak mint eszköz az előlegezett érték tőkeként, azaz magát értékesítő értékként való újratermeléséhez. A tőkés gazdasági jellemálarca csak azért tapad egy emberhez, mert pénze folytonosan mint tőke funkcionál. Ha például a 100 font sterling előlegezett pénzösszeg ebben az évben tőkévé változott át és 20 font sterling értéktöbbletet termelt, akkor a következő évben és így tovább meg kell ismételnie ugyanezt a műveletet. Mint a tőkeérték periodikus növekménye, vagyis a folyamatot végző tőke periodikus gyümölcse, az értéktöbblet a tőkéből eredő jövedelem formáját ölti.¹

Ha ez a jövedelem a tőkésnek csak fogyasztási alapul szolgál, vagyis ha ugyanolyan periodikusan elfogyasztják, mint ahogyan nyerik, akkor, egyébként változatlan körülmények között, egyszerű újratermelés megy végbe. Ámbár az utóbbi a termelési folyamatnak ugyanazon a szinten való puszta megismétlődése, ez a puszta megismétlődés illetve folytonosság a folyamatnak bizonyos új jellegzetességeket kölcsönöz, illetve helyesebben feloldja csak elszigetelt lefolyásának látszatjellegzetességeit.

A termelési folyamatot a munkaerőnek meghatározott időre való megvásárlása vezeti be, és ez a bevezetés állandóan megújul, mihelyt a munka eladási határideje lejárt és ezzel egy meghatározott termelési periódus, egy hét, egy hónap stb. letelt. Fizetést a munkás azonban csak azután kap, miután munkaereje már működött és mind annak saját értékét, mind az értéktöbbletet árukban realizálta. A munkás tehát nemcsak az értéktöbbletet, amelyet egyelőre csak a tőkés fogyasztási alapjának tekintünk, hanem saját fizetésének alapját, a változó tőkét is megtermelte, mielőtt ez a munkabér formájában visszaáramlik hozzá, és csak addig foglalkoztatják, amíg ezt állandóan újratermeli. Innen ered a közgazdászoknak a tizenhatodik fejezetben II. alatt említett formulája, amely a munkabért magában a termékben való részesedésként ábrázolja.² A munkás által állandóan újratermelt termék egy része az, ami hozzá a munkabér formájában állandóan visszaáramlik. A tőkés az áruértéket persze pénzben fizeti ki neki. Ez a pénz azonban csak átváltozott formája a munkaterméknek, illetve helyesebben a munkatermék egy részének. Miközben a munkás a termelési eszközök egy részét termékké változtatja át, korábbi termékének egy része pénzzé változik vissza. Előző heti vagy elmúlt félévi munkája az, amivel mai vagy a következő félévi munkáját fizetik. Az az illúzió, amelyet a pénz forma kelt, nyomban szétfoszlik, mihelyt az egyes tőkés és az egyes munkás helyett a tőkésosztályt és a munkásosztályt vesszük szemügyre. A tőkésosztály pénzformában állandóan utalványokat ad a munkásosztálynak az utóbbi által termelt és az előbbi által elsajátított termék egy részére.

A munkás ezeket az utalványokat ugyanilyen állandóan visszaadja a tőkésosztálynak és ezen az úton vonja el tőle saját terméke neki magának jutó részét. A termék áruformája és az áru pénzformája elkendőzi ezt az ügyletet.

A változó tőke tehát csak különös történelmi megjelenési formája a létfenntartásieszköz-alapnak vagy a munkaalapnak, amelyre a munkásnak önmaga fenntartásához és újratermeléséhez szüksége van, és amelyet a társadalmi termelés valamennyi rendszerében mindig önmagának kell termelnie és újratermelnie. A munkaalap csak azért áramlik állandóan a munkáshoz munkája fizetési eszközeinek formájában, mert saját terméke állandóan eltávolodik tőle a tőke formájában. De a munkaalapnak ez a megjelenési formája mit sem változtat azon, hogy a munkás saját tárgyiasult munkája az, amit a tőkés előlegez neki.¹³ Nézzünk egy robotos parasztot. Saját termelési eszközeivel saját szántóföldjén dolgozik például 3 napot hetenként. A hét másik 3 napján robotmunkát végez az uraság birtokán. Állandóan újratermeli saját munkaalapját és ez sohasem ölti vele szemben olyan fizetési eszköz formáját, amelyet egy másik személy előlegez neki munkájáért. Ezzel szemben meg nem fizetett kényszermunkája sem ölti soha önkéntes és megfizetett munka formáját. Ha az uraság holnap elsajátítja a robotos paraszt földjét, igásállatát, vetőmagját, egyszóval a termelési eszközeit, akkor az ettől kezdve kénytelen lesz eladni munkaerejét a földesúrnak. Egyébként változatlan körülmények között továbbra is heti 6 napot fog dolgozni, 3 napot önmaga számára, 3 napot a volt hűbérúr számára, aki most bérúrrá változott. A termelési eszközöket továbbra is mint termelési eszközöket használja majd el, és értéküket átviszi a termékre. A termék egy meghatározott része továbbra is belekerül majd az újratermelésbe. De mint ahogyan a robotmunka a bérmunka formáját, ugyanúgy a munkaalap, amelyet a robotos paraszt továbbra is termel és újratermel, a volt hűbérúr által neki előlegezett tőke formáját ölti. A polgári közgazdász, akinek korlátolt agya nem képes a megjelenési formát elválasztani attól, ami benne megjelenik, behunyja a szemét az előtt a tény előtt, hogy a munkaalap a földkerekségen még manapság is csak kivételképpen lép fel tőke formájában.⁴

Igaz, hogy a változó tőke csak akkor veszíti el a tőkés saját alapjából előlegezett értéknek a jellegét⁵, ha a tőkés termelési folyamatot megújulásának szüntelen folyamában vizsgáljuk. De valahol és valamikor csak el kellett kezdődnie ennek a folyamatnak. Eddigi álláspontunkról szemlélve ezért valószínű, hogy a tőkés valamikor valamilyen, a meg nem fizetett idegen munkától független, eredeti felhalmozás révén lett pénzbirtokossá, és ezért léphetett fel a piacon mint munkaerő vásárlója. De a tőkés termelési folyamat puszta folytonossága, vagyis az egyszerű újratermelés még más különös változásokat is előidéz, amelyek nemcsak a változó tőkerészt, hanem az össztőkét is érintik.

Ha az 1000 font sterling tőkével periodikusan, például évenként előállított értéktöbblet 200 font sterling, és ezt az értéktöbbletet minden évben elfogyasztják, akkor világos, hogy ugyanennek a folyamatnak 5 évi megismétlődése után az elfogyasztott értéktöbblet összege = 5 × 200, vagyis egyenlő az eredetileg előlegezett 1000 font sterling tőkeértékkel. Ha az évi értéktöbbletnek csak egy részét, például csak a felét fogyasztanák el, akkor ugyanez az eredmény a termelési folyamat 10 évi megismétlődése után következnék be, mert 10 × 100 = 1000. Általánosságban: Ha az előlegezett tőkeértéket elosztjuk az évenként elfogyasztott értéktöbblettel, akkor megkapjuk azoknak az éveknek a számát, illetve azoknak az újratermelési periódusoknak a számát, amelyeknek elteltével a tőkés az eredetileg előlegezett tőkét felélte, úgyhogy az eltűnt. A tőkésnek az az elképzelése, hogy az idegen meg nem fizetett munka termékét, az értéktöbbletet fogyasztja el és az eredeti tőkeértéket fenntartja, mit sem változtathat a tényen. Bizonyos számú év elteltével a tulajdonában levő tőkeérték egyenlő az ugyanezen számú év alatt ellenérték nélkül elsajátított értéktöbblet összegével, és az általa elfogyasztott értékösszeg egyenlő az eredeti tőkeértékkel. Igaz, hogy kezében tart egy tőkét, amelynek nagysága nem változott, amelynek egy része, épületek, gépek stb., már megvolt, amikor üzletét megindította. De itt a tőke értékéről, nem pedig anyagi alkotórészeiről van szó. Ha valaki egész vagyonát feléli úgy, hogy olyan adósságokat csinál, amelyek egyenlőek e vagyon értékével, akkor egész vagyona nem képvisel egyebet, mint adósságainak teljes összegét. És ugyanúgy, ha a tőkés felélte előlegezett tőkéjének egyenértékét, akkor e tőke értéke már nem képvisel egyebet, mint az általa ellenszolgáltatás nélkül elsajátított értéktöbblet teljes összegét. Régi tőkéje értékének egyetlen atomja sem létezik többé.

Tehát, teljesen eltekintve minden felhalmozástól, a termelési folyamat puszta folytonossága, vagyis az egyszerű újratermelés, rövidebb vagy hosszabb időszak alatt minden tőkét szükségképpen felhalmozott tőkévé vagyis tőkésített értéktöbbletté változtat át. Még akkor is, ha a tőke a termelési folyamatba való belépésekor felhasználójának személyes munkával szerzett tulajdona volt, előbb-utóbb ellenérték nélkül elsajátított értékké, vagyis meg nem fizetett idegen munkának anyagiasulásává válik — akár pénzformában, akár másképp.

Láttuk a negyedik fejezetben: ahhoz, hogy pénzt tőkévé változtassanak, nem volt elegendő az, hogy volt árutermelés* és volt áruforgalom. Az kellett ehhez előbb, hogy az egyik oldalon az érték vagy pénz birtokosa, a másikon az értékalkotó szubsztancia birtokosa; az egyik oldalon a termelési és létfenntartási eszközök birtokosa, a másikon semminek, csak a munkaerőnek a birtokosa egymással mint vevő és eladó lépjenek szembe. A munkaterméknek és magának a munkának, az objektív munkafeltételeknek és a szubjektív munkaerőnek szétválása volt tehát a tőkés termelési folyamat ténylegesen adott alapzata, kiindulópontja.

Ami azonban kezdetben csak kiindulópont volt, az a folyamat puszta folytonossága, az egyszerű újratermelés révén állandóan újra termelődik és örökössé válik mint a tőkés termelés saját eredménye. Egyrészt a termelési folyamat az anyagi gazdagságot folytonosan átváltoztatja tőkévé, értékesítési és élvezeti eszközökké a tőkés számára. Másrészt a munkás állandóan úgy kerül ki a folyamatból, mint ahogy belépett — mint a gazdagság személyi forrása, de megfosztva minden eszköztől, amellyel ezt a gazdagságot a maga számára megvalósíthatná. Minthogy saját munkája tőle magától a folyamatba való belépése előtt elidegenült, minthogy a tőkés azt elsajátította és a tőkébe bekebelezte, ez a munka a folyamat alatt állandóan idegen termékben tárgyiasul. Minthogy a termelési folyamat egyszersmind a munkaerő elfogyasztásának folyamata a tőkés által, a munkás terméke nemcsak áruvá változik át folytonosan, hanem tőkévé is, olyan értékké, amely az értéket teremtő erőt kiszipolyozza, olyan létfenntartási eszközökké, amelyek személyeket vásárolnak, olyan termelési eszközökké, amelyek a termelőt alkalmazzák.⁶ Ezért maga a munkás az objektív gazdagságot állandóan mint tőkét, mint tőle idegen, rajta uralkodó és őt kizsákmányoló hatalmat termeli, és a tőkés éppoly állandóan termeli a munkaerőt mint szubjektív, a saját tárgyiasulási és megvalósulási eszközeitől elválasztott, elvont, pusztán a munkás testében létező gazdagságforrást, egyszóval a munkást mint bérmunkást.⁷ A munkásnak ez az állandó újratermelése, vagyis megörökítése a tőkés termelés sine qua non-ja [elengedhetetlen feltétele].

A munkás fogyasztása kétfajta. Magában a termelésben munkája révén termelési eszközöket fogyaszt el és az előlegezett tőke értékénél magasabb értékű termékekké változtatja őket. Ez a munkás termelő fogyasztása. Ez egyidejűleg munkaerejének elfogyasztása a tőkés által, aki azt megvásárolta. Másrészt a munkás a munkaerő megvásárlására kifizetett pénzt létfenntartási eszközökre fordítja: ez az ő egyéni fogyasztása. A munkás termelő fogyasztása és egyéni fogyasztása tehát teljesen különböző. Az elsőben a munkás a tőke mozgatóerejeként cselekszik és a tőkésé; a másodikban önmagáé, és a termelési folyamaton kívül életfunkciókat végez. Az egyiknek az eredménye a tőkés élete, a másiké magának a munkásnak az élete.

A „munkanap” stb. vizsgálatánál alkalmilag megmutatkozott, hogy a munkás gyakran arra kényszerül, hogy egyéni fogyasztását a termelési folyamat puszta mellékjelenségévé tegye. Ebben az esetben azért vesz magához létfenntartási eszközöket, hogy munkaerejét működésben tartsa, mint ahogy a gőzgépnek szenet és vizet, a keréknek olajat adnak. A munkás fogyasztási eszközei ekkor csak egy termelési eszköz fogyasztási eszközei, egyéni fogyasztása közvetlenül termelő fogyasztás. Ez azonban mint visszaélés jelenik meg, amely nem tartozik a tőkés termelési folyamat lényegéhez.⁸

Másképp fest a dolog, mihelyt nem az egyes tőkést és az egyes munkást vesszük szemügyre, hanem a tőkésosztályt és a munkásosztályt, nem az áru elszigetelt termelési folyamatát vizsgáljuk, hanem a tőkés termelési folyamatot a maga folyamában és társadalmi terjedelmében. — Amikor a tőkés tőkéjének egy részét munkaerőre váltja át, ezzel értékesíti össztőkéjét. Két legyet üt egy csapásra. Nemcsak abból húz hasznot, amit a munkástól kap, hanem abból is, amit ad neki. A munkaerőért cserében elidegenített tőkét létfenntartási eszközökké változtatják át, amelyeknek elfogyasztása a meglevő munkások izmainak, idegeinek, csontjainak, agyának újratermelésére és új munkások nemzésére szolgál. Ezért a feltétlenül szükségesnek a határain belül a munkásosztály egyéni fogyasztása nem egyéb, mint a tőke által munkaerő ellenében elidegenített létfenntartási eszközök visszaváltoztatása a tőke által újra kizsákmányolható munkaerővé. Nem egyéb, mint a tőkés számára legnélkülözhetetlenebb termelési eszköznek, magának a munkásnak termelése és újratermelése. A munkás egyéni fogyasztása tehát, akár a műhelyben, gyárban stb., akár azon kívül, akár a munkafolyamat alatt, akár azon kívül megy végbe, a tőke termelésének és újratermelésének egyik mozzanata, éppúgy mint a gép tisztítása, akár a munkafolyamat alatt történik ez, akár annak meghatározott szüneteiben. Mit sem változtat a dolgon az, hogy a munkás az egyéni fogyasztását a maga és nem a tőkés kedvéért végzi. Az igavonó állat fogyasztása sem kevésbé szükséges mozzanata a termelési folyamatnak azért, mert maga az állat élvezi, amit felfal. A munkásosztály állandó fenntartása és újratermelése a tőke újratermelésének állandó feltétele marad. A tőkés e feltétel teljesítését nyugodtan rábízhatja a munkások önfenntartási és fajfenntartási ösztönére. Csak arra van gondja, hogy egyéni fogyasztásukat lehetőleg a szükségesre korlátozza, és mérhetetlenül távol áll tőle az a dél-amerikai durvaság, amely a munkást kényszeríti, hogy kevésbé tartalmas táplálék helyett tartalmasabbat vegyen magához.⁹

Ezért tekinti is a tőkés és ideológusa, a közgazdász, termelő fogyasztásnak a munkás egyéni fogyasztásának csak azt a részét, amely a munkásosztály megörökítéséhez szükséges, amelyet tehát valóban el kell fogyasztania, hogy a tőke a munkaerőt elfogyaszthassa; amit a munkás ezenfelül a maga élvezetére esetleg elfogyaszt, az nem-termelő fogyasztás.¹⁰ Ha a tőke felhalmozása a munkabér emelkedését és ezért a munkás fogyasztási eszközeinek szaporítását okozná, anélkül hogy a tőke több munkaerőt fogyasztana, akkor a pótlólagos tőkét nem-termelő módon fogyasztanák el.¹¹ Valóban: a munkás egyéni fogyasztása önmaga számára nem-termelő, mert csakis a szűkölködő egyént termeli újra; termelő [azonban] a tőkés és az állam számára, mert idegen gazdagságot termelő erő termelése.¹²

Társadalmi álláspontról nézve tehát a munkásosztály, a közvetlen munkafolyamaton kívül is, éppúgy tartozéka a tőkének, mint a holt munkaszerszám. Még egyéni fogyasztása is bizonyos határokon belül csak egyik mozzanata a tőke újratermelési folyamatának. A folyamat azonban gondoskodik arról, hogy ezek a tudattal bíró termelési szerszámok el ne szaladjanak, mert terméküket állandóan eltávolítja az pólusukról az ellenpólusra, a tőke pólusára. Az egyéni fogyasztás gondoskodik egyrészt a munkások saját fenntartásáról és újratermeléséről, másrészt, a létfenntartási eszközök megsemmisítése révén, arról, hogy állandóan újra megjelenjenek a munkapiacon. A római rabszolgát láncok, a bérmunkást láthatatlan szálak kötik tulajdonosához. Függetlenségének látszatát az egyéni bérurak állandó változása és a szerződés fictio jurisa [jogi fikciója] tartja fenn.

Azelőtt a tőke, ahol szükségesnek látta, kényszertörvénnyel érvényesítette tulajdonjogát a szabad munkásra. így például Angliában 1815-ig súlyos büntetés terhe alatt tiltották a gépmunkások kivándorlását.

A munkásosztály újratermelése egyúttal magában foglalja a tanultság nemzedékről nemzedékre való átadását és felgyülemlését.¹³ Hogy a tőkés mennyire az őt megillető termelési feltételek közé számítja egy ilyen tanult munkásosztály létezését, hogy ezt valójában változó tőkéje reális létezésének tekinti, megmutatkozik, mihelyt egy válság ennek elvesztésével fenyegeti. Az amerikai polgárháború és a vele járó pamutínség következtében, mint ismeretes, a lancashire-i stb. pamutipari munkások többségét az utcára dobták. Magának a munkásosztálynak a köréből és más társadalmi rétegekből is felhangzott a követelés: adjanak állami támogatást vagy rendezzenek önkéntes nemzeti gyűjtést, hogy lehetővé tegyék a „feleslegesek” kivándorlását az angol gyarmatokra vagy az Egyesült Államokba. Akkor a „Times” (1863. március 24.) közzétette Edmund Potternak, a manchesteri kereskedelmi kamara volt elnökének levelét. Ezt a levelet joggal nevezték az alsóházban „a gyárosok kiáltványának”.¹⁴ Közöljük itt néhány jellegzetes részét, amelyekben kertelés nélkül kimondják a tőke tulajdonjogát a munkaerőre.

„A pamutmunkásoknak, meglehet, azt mondják, hogy kínálatuk túlságosan nagy [...] hogy azt talán egyharmaddal redukálni kell, és akkor a fennmaradó kétharmad rész iránt egészséges kereslet mutatkoznék [...] A közvélemény kivándorlást követel [...] A mester” (azaz a pamutgyáros) „nem nézheti szívesen munkakínálatának eltávolítását; azt gondolhatja, hogy ez éppoly igazságtalan, mint amennyire helytelen [...] Ha a kivándorlást közalapokból támogatják, akkor joga van arra, hogy meghallgatását követelje és talán tiltakozzék.” Ugyanez a Potter a továbbiakban kifejti, hogy milyen hasznos a pamutipar, hogy „kétségtelenül lecsapolta Írország és az angol mezőgazdasági kerületek túlnépességét”, hogy milyen óriási a terjedelme, hogy 1860-ban az egész angol kivitelnek 5/13-át szolgáltatta, hogy pár év múlva a piac, különösen az indiai piac kibővülésével és megfelelő, „fontonként 6 pennys gyapotkínálat” kikényszerítésével ismét kiterjed majd. Aztán így folytatja: „Az idő — 1, 2, talán 3 év — meg fogja hozni a szükséges mennyiséget [...] Ezután szeretném felvetni a kérdést, megéri-e ez az ipar, hogy fenntartsák, megéri-e a fáradságot, hogy a gépi berendezést” (tudniillik az eleven munkagépeket) „rendben tartsák, és nem a legnagyobb bolondság-e arra gondolni, hogy lemondjanak róla! Azt hiszem, hogy igen. Megengedem, hogy a munkás nem tulajdon (I allow that the workers are not a property), nem tulajdona Lancashire-nek és a mestereknek; de az erőssége mindkettőnek, az a szellemi és iskolázott erő, amelyet egy nemzedék alatt nem lehet pótolni; a többi gépi berendezés viszont, amelyen dolgoznak (the mere machinery which they work), nagyrészt előnyösen pótolható, sőt tökéletesíthető 12 hónap alatt.¹⁵ Bátorítsátok vagy engedélyezzétek” (!) „a munkaerő kivándorlását és mi lesz a tőkésből? (Encourage or allow the working power to emigrate, and what of the capitalist?)” Ez a szívből jövő kiáltás Kalb főudvarmesterre emlékeztet. [Schiller: „Kabale und Liebe”, III. felv. 2. szín. Kalb főudvarmester így kiált fel, amikor főnöke, a kancellár, lemondással fenyegetőzik: „Könnyen beszél, báró úr! Ön tanult ember! De én — mon Dieu! Mi lesz énbelőlem, ha őfensége elbocsát?”] „[...] Vegyétek el a munkások színe-javát, s az állótőke nagymértékben elértéktelenedik és a forgótőke nem vállalkozik harcra az alacsonyabb fajtájú munka gyér kínálatával [...] Azt mondják nekünk, hogy maguk a munkások kívánják a kivándorlást. Nagyon természetes, hogy ezt teszik [...] Redukáljátok, szorítsátok össze a pamutüzletet azáltal, hogy elveszitek munkaerőit (by taking away its working power), hogy csökkentitek bérkiadásait, mondjuk 1/3-dal, vagyis 5 millióval, és mi lesz akkor a közvetlenül felettük álló osztállyal, a kis boltosokkal? Mi lesz a földjáradékokkal, mi lesz a cottage-ok bérével? [...] mi lesz a kis bérlővel, a jobbfajta háztulajdonossal és a földtulajdonossal? És most mondjátok meg, lehet-e valamely terv öngyilkosabb az ország valamennyi osztálya szempontjából, mint ez, hogy a nemzetet legjobb gyári munkásainak kivitelével meggyengítsék, és hogy legtermelékenyebb tőkéjének és gazdagságának egy részét elértéktelenítsék?” „5—6 milliós kölcsönt javasolok, 2 vagy 3 évre elosztva, amelyet a pamutipari kerületek szegénygondozó hivatalai mellé rendelt külön biztosok kezeljenek, külön törvényes előírások szerint, bizonyos kényszermunkával, hogy az alamizsnában részesülők erkölcsi értéke fenntartassék [...] Lehetséges-e rosszabb valami a földtulajdonosok vagy a mesterek számára (can anything be worse for landowners or masters), mint hogy legjobb munkásaikról lemondjanak és a megmaradókat kiterjedt, űrt teremtő kivándorlással és egy egész tartománynak minden értéktől és tőkétől való kiürítésével demoralizálják és elkedvetlenítsék?”

Potter, a pamutgyárosok kiválasztott szócsöve, kétféle „gépi berendezést” különböztet meg, amelyek mindegyike a tőkésé: az egyik a tőkés gyárában áll, a másik éjjel és vasárnap kint, cottage-okban tartózkodik. Az egyik holt, a másik eleven. A holt gépi berendezés nemcsak hogy napról napra romlik és értéktelenedik, hanem meglevő tömegének nagy része a folytonos technikai haladás következtében állandóan annyira elavul, hogy előnyösen és néhány hónap alatt újabb gépi berendezéssel pótolható. Az eleven gépi berendezés megfordítva, annál inkább javul, minél hosszabb ideig tart, minél inkább felgyülemlik benne nemzedékek tanultsága. A „Times” többek között ezt felelte az iparmágnásnak:

„E. Potter urat annyira áthatja a pamutmesterek rendkívüli és abszolút fontosságának az érzete, hogy ennek az osztálynak fenntartása és szakmájának megörökítése érdekében félmillió munkást akaratuk ellenére egy nagy erkölcsi dologházba akar bezárni. Megéri-e ez az ipar, hogy fenntartsák? - kérdi Potter úr. Mi azt feleljük: Kétségkívül, minden tisztességes eszközzel. Megéri-e a fáradságot, hogy a gépi berendezést rendben tartsák? — kérdi ismét Potter úr. Itt meghökkenünk. Gépi berendezésen Potter úr az emberi gépezetet érti, mert hiszen azt bizonygatja, hogy nincs szándékában azt abszolút tulajdonként kezelni. Be kell vallanunk, hogy mi nem tartjuk »a fáradságra érdemesnek«, sőt lehetségesnek sem tartjuk, hogy az emberi gépezetet rendben tartsák, azaz bezárják és beolajozzák, amíg szükség nem lesz rá. Az emberi gépezetnek az a tulajdonsága, hogy tétlenség közben megrozsdásodik, akármennyit olajozzák vagy tisztogatják. Az emberi gépezet ezenkívül, mint éppen most láttuk, képes arra, hogy önszántából gőzt eresszen és robbanjon, vagy hogy vitustáncot járjon nagy városainkban. Lehetséges, hogy, mint Potter úr mondja, a munkások újratermeléséhez hosszabb időre van szükség, de ha vannak gépkezelőink és pénzünk, mindig találunk majd serény, kemény, iparkodó férfiakat, akikből több gyári mestert faraghatunk, mint amennyit valaha használni tudunk [...] Potter úr arról cseveg, hogy az ipar 1, 2, 3 éven belül újjáéled, és azt követeli tőlünk, hogy ne bátorítsuk vagy engedélyezzük a munkaerő kivándorlását! Azt mondja, természetes, hogy a munkások ki akarnak vándorolni, de úgy véli, hogy a nemzet köteles ezt a félmillió munkást 700 ezer főnyi hozzátartozójukkal együtt kívánságuk ellenére bezárni a pamutipari kerületekbe és — ez szükségszerű következmény — elégedetlenségüket erőszakkal letörni, őket magukat pedig alamizsnával táplálni, s mindezt azért az eshetőségért, mert a pamutmestereknek egy tetszőleges napon megint szükségük lehet rájuk [...] Eljött az az idő, amikor e szigetek nagy közvéleményének tennie kell valamit, hogy »ezt a munkaerőt« megmentse azoktól, akik úgy akarják kezelni, mint ahogy a szenet, a vasat és a gyapotot kezelik (to save this »working power« from those who would deal with it as they deal with iron, coal and cotton).”¹⁶

A „Times” cikke csak jeu d’esprit [szellemeskedés] volt. A „nagy közvélemény“ a valóságban Potter úr véleményén volt, hogy a gyári munkások a gyárak ingó tartozékai. Kivándorlásukat megakadályozták.¹⁷ Bezárták őket a pamutipari kerületek „erkölcsi dologházába”, és a munkások most is, mint annak előtte, „a lancashire-i pamutmesterek erőssége (the strength)”.

A tőkés termelési folyamat tehát saját menete révén újratermeli a munkaerő és a munkafeltételek szétválását. Ezzel újratermeli és megörökíti a munkás kizsákmányolásának feltételeit. Állandóan arra kényszeríti a munkást, hogy munkaerejét eladja azért, hogy élhessen, és a tőkésnek állandóan lehetővé teszi a munkaerő megvásárlását azért, hogy meggazdagodjék.¹⁸ Most már nem a véletlen állítja szembe a tőkést és a munkást az árupiacon mint vevőt és eladót. Magának a folyamatnak a kettős malma [Zwickmühle] az, ami az egyiket állandóan mint munkaerejének eladóját visszadobja az árupiacra és saját termékét állandóan a másik vásárlási eszközévé változtatja. A valóságban a munkás a tőkéé, még mielőtt magát a tőkésnek eladta volna. Gazdasági jobbágyságát¹⁹ közvetíti és egyszersmind eltakarja önmaga eladásának periodikus megújulása, egyéni bérurainak változása és a munka piaci árának ingadozása.²⁰

A tőkés termelési folyamat, Összefüggésében, vagyis újratermelési folyamatként tekintve, tehát nemcsak árut, nemcsak értéktöbbletet termel, hanem termeli és újratermeli magát a tőkeviszonyt, az egyik oldalon a tőkést, a másikon a bérmunkást.²¹

¹ „A gazdagok, akik mások munkájának termékeit fogyasztják el, ezekre csak csereműveletek” (áruvásárlások) „révén tesznek szert [...] Ezért úgy látszik, hogy tartalékalapjuk hamaros kimerülésének vannak kitéve [...] De a társadalmi rendben a gazdagság szert tett arra az erőre, hogy idegen munka révén újratermelje magát [...] A gazdagság, a munkához hasonlóan és a munka révén, évente gyümölcsöt hoz, amelyet minden évben el lehet pusztítani anélkül, hogy a gazdag szegényebb lenne. Ez a gyümölcs a jövedelem, amely a tőkéből ered.” (Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, I. köt. 81—82. old.)
²„A bért éppúgy, mint a profitot, mindegyiket úgy kell tekinteni, mint valóban a befejezett termék egy adagját.” (Ramsay: „Ап Essay on the Distribution of Wealth”, 142. old.) „A terméknek az a része, amely a munkásnak jár [...] a bér formájában.” (J. Mill: „Eléments etc.”, Parisot fordítása, Párizs 1823, 34. old.)
³„Amikor a tőkét a munkás bérének előlegezésére alkalmazzák, ez semmit nem tesz hozzá a munka fenntartására szolgáló alapokhoz.” (Cazenove jegyzete Malthus „Definitions in Political Economy“-jának általa sajtó alá rendezett kiadásában, London 1853, 22. old.)
⁴„A munkabért a földgolyó munkásainak kevesebb mint egynegyede esetében előlegezik tőkések.” (Richard Jones: „Text-Book of Lectures on the Political Economy of Nations”, Hertford 1852, 36. old.)
⁵„A manufaktúrás” (azaz a manufaktúramunkás) „bár bérét gazdájától előlegezve kapja, valójában nem kerül annak semmi kiadásba, mivel e bér értéke általában visszatérül profittal együtt azon dolog megnövekedett értékében, amelyhez munkáját felhasználták.” (A. Smith: „Wealth of Nations”, II. könyv., III. fej., 355. old.)
⁶„Ez különösen figyelemreméltó tulajdonsága a termelő fogyasztásnak. Amit termelő módon fogyasztanak el, az tőke, és a fogyasztás által lesz tőkévé.” (James Mill, i. m. 242. old.) J. Mill mindazonáltal nem akadt e „különösen figyelemreméltó tulajdonság” nyitjára.
⁷ „Valóban igaz, hogy egy manufaktúra újonnan való bevezetése sok szegényt foglalkoztat, de ezek szegények maradnak, és a manufaktúra további fennállása még sok szegényt szül.” („Reasons for a limited Exportation of Wool”, London 1677, 19. old.) „A bérlő most azt a képtelenséget állítja, hogy tartja el a szegényeket. A valóságban nyomorban tartja őket.” („Reasons for the late Increase of the Poor Rates: or a comparative view of the prices of labour and provisions”, London 1777, 31. old.)
⁸ Rossi nem tagadná oly fellengős szavalással e pontot, ha valóban behatolt volna a „productive consumption” [termelő fogyasztás] titkába.
⁹ „A dél-amerikai bányák munkásai, akiknek napi munkája (talán a legnehezebb a világon) abban áll, hogy 180—200 font súlyú ércet 450 láb mélységből vállukon hoznak fel, csak kenyéren és babon élnek; szívesebben táplálkoznának csak kenyérrel, de uraik, akik úgy találták, hogy kenyérrel nem tudnak oly keményen dolgozni, lovakként kezelik őket és kényszerítik arra, hogy babot egyenek; a bab ugyanis aránylag sokkal gazdagabb csontképző anyagban, mint a kenyér.” (Liebig: „Die Chemie in ihrer Anwendung auf Agrikultur und Physiologie”, I. rész, 194. old., jegyzet)
¹⁰ James Mill, i. m. 238. skk. old.
¹¹ „Ha a munka ára oly magasra emelkednék, hogy a tőke szaporulata ellenére nem lehetne több munkát foglalkoztatni, azt mondanám, hogy az ilyen tőkeszaporulatot nem-termelő módon fogyasztják el.“ (Ricardo: „Principles etc.”, 163. old.)
¹² „Az egyetlen termelő fogyasztás, a szó tulajdonképpeni értelmében, a gazdagság elfogyasztása, vagyis elpusztítása” (a termelési eszközök elhasználására gondol) „tőkések által újratermelés céljából [...] A munkás [...] termelő fogyasztó annak a személynek a számára, aki alkalmazza, és az állam számára, de, szigorúan véve, nem az Önmaga számára.” (Malthus: „Definitions etc.”, 30. old.)
¹³ „Az egyetlen dolog, amelyről azt lehet mondani, hogy felraktározzák vagy előzetesen előkészítik, az a munkás tanultsága [...] A tanult munka felhalmozását és felraktározását [...] ezt a legfontosabb műveletet véghezviszik, ami a munkások nagy tömegét illeti, mindenféle forgótőke nélkül.” (Hodgskint „Labour Defended etc.”, 12—13. old.)
¹⁴ „Ezt a levelet a gyárosok kiáltványának lehet tekinteni.” (Ferrand, indítvány a gyapotínség ügyében, az alsóház 1863. április 27-i ülése.)
¹⁵ Emlékszünk, hogy ugyanaz a tőke rendes körülmények között, amikor arról van szó, hogy a munkabért csökkentsék, más húrokat penget. Akkor a „mesterek” egyhangúlag kijelentik (lásd Tizenharmadik fejezet, 105. jegyzet): „A gyári munkások tartsák üdvös emlékezetükben, hogy munkájuk valójában a tanult munkának igen alacsony fajtája; hogy nincs munka, amely könnyebben elsajátítható és minőségét tekintve jobban díjazott, vagy amelyet a legjáratlanabbak rövid betanítása révén ily gyorsan és ilyen bőségben lehet megszerezni. A mester gépi berendezése” (amely, mint most halljuk, 12 hónap alatt előnyösen és tökéletesítve pótolható) „valójában sokkal fontosabb szerepet játszik a termelés ügyletében, mint a munka meg a munkás ügyessége” (amelyek most 30 év alatt sem pótolhatók), „amelyre hat hónapos nevelés megtaníthat és amelyet minden béres megtanulhat.”
¹⁶ „Times”, 1863. március 24.
¹⁷ A parlament egyetlen fillért sem szavazott meg kivándorlásra, hanem csak törvényeket, amelyek a helyi hatóságokat felhatalmazták, hogy a munkásokat élet és halál között tartsák, vagyis kizsákmányolják anélkül, hogy normálbéreket fizetnének. Ezzel szemben amikor 3 évvel később kitört a marhavész, a parlament még a képviselőházi illemszabályokat is vadul áttörte és egy szempillantás alatt milliókat szavazott meg a milliomos földtulajdonosok kártalanítására, akiknek bérlői a húsárak emelése következtében amúgy sem károsodtak. A földtulajdonosok baromi ordítozása az 1866-os parlament megnyitásakor bebizonyította hogy nem kell hindunak lenni ahhoz, hogy valaki a Sabala tehenet imádja, sem pedig Jupiternek, hogy ökörré változzék.
¹⁸ „A munkás létfenntartási cikkeket kívánt, hogy éljen, a főnök munkát kívánt, hogy nyerészkedjék.” (Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, 1. köt. 91. old.)
¹⁹ Ennek a jobbágyságnak parasztian otromba formája létezik Durham grófságban. Ez egyike annak a kevésszámú grófságnak, ahol a viszonyok nem biztosítanak a bérlőnek vitathatatlan tulajdonjogot a mezőgazdasági napszámosokra. A bányaipar lehetővé teszi az utóbbiaknak, hogy válasszanak. A bérlő ezért, az általános szabállyal ellentétben, itt csak olyan birtokok bérletét veszi át, amelyeken munkás-cottage-ok vannak. A cottage bére része a munkabérnek. E cottage-okat „hind’s house-oknak” [cselédházaknakj hívják. Bizonyos hűbéri kötelezettségek mellett adják bérbe őket a munkásoknak, egy szerződéssel, amelyet „bondage-nak” (jobbágyságnak) neveznek, és amely a munkást például arra kötelezi, hogy ameddig máshol van elfoglalva, leányát stb. állítsa munkába. Magát a munkást bondsmannek, jobbágynak hívják. Ez a viszony egészen új oldalról mutatja meg azt is, hogy a munkás egyéni fogyasztása a tőke számára való fogyasztás, vagyis termelő fogyasztás: „Érdekes megfigyelni, hogy ennek a bondsmannek még az ürüléke is számító urának járandóságaihoz tartozik [...] A bérlő az egész szomszédságban nem engedélyez más árnyékszéket, csak a sajátját, és nem tűri e tekintetben hűbérúri jogainak legkisebb csorbítását sem.” („Public Health, VII. Rep. 1864”, 188. old.)
²⁰ Emlékezzünk arra, hogy a gyermekek stb. munkájánál még az öneladás formasága is eltűnik.
²¹ „A tőke [...] előfeltételezi a bérmunkát, a bérmunka előfeltételezi a tőkét. Kölcsönösen feltételezik egymást; kölcsönösen létrehozzák egymást. Vajon a munkás a pamutgyárban csak pamutszöveteket termel? Nem, tőkét termel. Értékeket termel, melyek újból arra szolgálnak, hogy munkája felett parancsnokoljanak, azért, hogy segítségével új értékeket teremtsenek.” (Karl Marx: „Lohnarbeit und Kapital”; „Neue Rheinische Zeitung”, 266. sz., 1849. április 7. Az e címmel a „Neue Rheinische Zeitung“-ban közzétett cikkek azoknak az előadásoknak a töredékei, amelyeket erről a témáról 1847-ben a brüsszeli Német Munkásegyletben tartottam, és amelyeknek kinyomtatását a februári forradalom megszakította.

Következő rész: Huszonkettedik fejezet — Az értéktöbblet átváltoztatása tőkévé

Tartalomjegyzék